Képelemzés - Megvagy

Képelemzés – Emlékbéklyók

A fényképezés elsődlegesen a pillanat elraktározására “kárhoztatott” tevékenység. Ezek a pillanatok aztán elég sokfélék, némelyek például a pillanatnál jóval hosszabb időintervallumot sűrítenek egyetlen olyan fényraktározó felületre, amelyet előzőleg a szemhunyás többezredszer rövidebb ideig ért fény. Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy a fény, ami rajzolta a képet elég érdekes témafelületekről verődött-e vissza az objektív irányába. A pillanatrögzítés eredményezhet művészi alkotásokat és silány, amatőr emlékképeket is. Gondolom senki nem ütközik meg azon, ha azt merem kijelenteni, hogy Robert Capa híres, D-napi fotója is emlékkép, miként a héthónapos Csontos Szilárdka hasonfekvős, gépbe nevető képe is. Csak míg az utóbbi csak egy egészen szűk kört, nevezetesen a családot érdekli, addig a riportfényképezés magasiskokláját jelképező alkotás az egész világ számára kincs. Az emeli az emlékképet általános művészeti értékké, ha a képen nem fedezhető fel semmilyen személyes kötődés, ha fotó mindenkihez szól, mindenki érzelmeit meg tudja érinteni. (Sokan írunk a szeretett embernek szerelmes verset, de ezek általában csak az érintettet hatják meg, a költők azonban úgy írnak szerelmi lírát szívük választottjainak, hogy attól minden versszerető szíve megforrósodik, még ha éppen nem is szerelmes.) Hagyjuk most a professzionális riportfotózást, hát még az elkötelezett, művészi ember- és eseményábrázolást, vegyük inkább górcső alá a szinte mindenki által művelt családi és egyéb emlékképeket, annál is inkább mert a legutóbbi batyuban két ilyen kép lapult. Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy idegenkedem a fotózásnak ennek az ágától, az nagyon is téved, sőt, én magam is űzöm, épp azért mert fontosnak tartom a fényképezés eme funkcióját magam, családom, szeretteim és barátaim és a velük eltöltött idő miatt. Van azonban két alapvető szabály, amit igyekszem vasfegyelemmel betartani magamnak: 1. A legszűkebb körnek szánt képet is maximális technikai és esztétikai igényességgel készítem el. 2. A kész kép színvonala, tartalma és személyes kötődései határozzák meg a körnek azt szélességét, amelyiknek bemutatom. Ha bárki ezekkel az önkorlátokkal fog neki az emlékképek készítésének, akkor megtanul maga is szelektálni, és a lapos, még az érdekelteknek is unalmas, vagy nézhetetlen képeket képes lesz kiírtani az archívumából. Kaptam két képet, az egyik az igényes családi emlékképre szép példa, míg a másik a csapnivaló amatőrizmus, az átgondolatlan, utómunka nélküli kattogtatás elrettentő példája. Ezzel kezdem, hogy jó szájízzel lapozhassunk majd tovább..

Képelemzés - Pörög

Pörög

Nem pörög! A képen legalábbis nem. Ha ezt hozzá kellett írni, akkor más se pörgött a fotózó fejében. Az automatizmus és a meglátni és azonnal meglőni elszomorító példájával állunk szemben. A kép csak azért jól exponált, mert a felső rész vakító fényei megadták a megfelelő korrekciót az előtér számára. Képzeljük el, ha az nem lenne a képen, amitől ugyan lényegesen jobb lenne a kompozíció, milyen túlexponált képpel állnánk szembe. Nézem az EXIF-et, minden automatában van, az érzékenység, a fehéregyensúly is. A gép meg normál programban, ezért az automatika által meghatározott 200 ISO mellett 8/60 volt az expozíció. Szó se róla, a statikus részek élesek végig az egész kép tartományán, csak éppen érdektelenek, ezért feleslegesen élesek. Legalább egy sportprogramba átállította volna a kolléga. Jóval nagyobb rekesznyílás mellett egy gyorsabb zársebesség megfoghatta volna a kép szereplőit, a játszó gyerekeket. Így sem lendület, sem arc, semmi, csak por és fű.

Rossz a nézőpont. Úgy kellett volna helyezkedni, hogy a két tuskó ne súlyozza el a képet balra. Ha nem volt mód fellépni valamire, egy padra például, akkor magasra tartott kézből lehetett volna lefelé fényképezni. Úgy lemarad a világító felső rész, ami ellenállhatatlan erejű mágnesként vonzza ki a lényegről a szemet. Sajnos épp a legizgalmasabb gyerekfigura van nekünk háttal, és ő is a legéletlenebb. Nem lehetett volna megvárni, míg úgy fordul a pörgettyű, hogy ez a kisfiú kerül velünk szembe? Akkor minden arc ott lenne a képen. És ha már a pörgés érdekel bennünket, akkor miért nem állványról fotózunk, hosszú idővel, hogy valódi, tudatosan érzékeltetett mozgást lássunk?
Tételezzük fel, hogy így történt a kép elkészítése. Akkor is az utómunkával le kéne vágni a kép felső részét, alulról pedig vagy levágni, vagy kiklónozni a belógó kődarabot, ami minden ránézésre elsőként akad a szemünkbe.
Csak egy ötlet, ha legközelebb ilyen helyzetekbe kerül. Ha ismerősek a gyerekek, egyszerű a dolog, de nem ismerősökkel is könnyű szót érteni. Tessék odaülni az üres ülőkébe, és velük együtt pörögve fotózni, a lehető leglassúbb zársebességgel, amit még meg tud kézben tartani. Ugye el tudja képzelni a hatásosabb végeredményt?

Képelemzés - Megvagy

Megvagy!

Meg bizony! Meg van fogva… …a pillanat. Még akkor is, ha nem szerencsés az oldalarány, az ember azt érzi, hogy vagy elől, vagy hátul, esetleg lent/fent sok felesleg volt és azért kellett ilyen szűkre szabni a képet. És a gyerek homlokából előtörő autóbelső sem a legsikerültebb, de amúgy az összlátványon alapvetően nem ront. Balra fent és attól mégfeljebb, vissza jobb felé a két fényes folt csak a vájtszeműeket zavarhatja, de mindig megéri ezek eltüntetése. Ha megszokjuk, hogy a kritikus szemmel vizsgálódóknak felelünk meg, önkéntelenül is igényessé válunk.

A kép ezek ellenére jó. Érezni, még a profil ellenére is a kis ember összpontosítását. A tekintet egyértelműen a buborékot elkapni igyekvő kéz felé irányul. A miénk is, ez a szürke közegből élesen kiemelkedő, színjátszó buboréknak köszönhető. A gyerek szeme és két kezecskéje remek háromszög kompozíciót eredményez, nyugalmat, áttekinthetőséget eredményezve.

A kép nem nyerne díjat egy gyermekfotó-pályázaton, de készítője büszkén mutogathatja a család tagjainak és az érdeklődő barátoknak, kollégáknak. Színvonalas emlékképet készített.

Szöveg: Vajda János
honlap