Az emberábrázolás a fotográfia egyik legkézenfekvőbb funkciója. Ahol az esemény érdekessé válik, jobbára ott az ember is. Akár részeseként, akár okozójaként központi szerepe lehet a mindennapok képre érdemesíthető történéseiben.
A riportfényképezés ezért nemcsak a hivatásos fotósok szakterülete, hiszen a családi emlékkép is riportfotó: eseményről tudósít. Legfeljebb nem érdekel annyi embert, mint egy híres ember seggre esése. A szociófotó önmagában is riportjellegű lehet, hiszen valamilyen, általában figyelemfelkeltő társadalmi állapotról közöl vizuális élményt, amihez nem feltétlen kell az ember jelenléte. Persze jó, ha a fotózott helyzetet, helyszínt formáló erők, azaz, mi emberek is megjelenünk a képen. Ebben az esetben valósulhat meg a szoció-riportfotó. A két példa, jobbára megfelel ennek a kitételnek, bár legigazibb erénye ezeknek a képeknek a briliáns fekete-fehér technika és az átgondolt képszerkesztés. Tartalmilag azonban – legalább is nekem – vannak fenntartásaim.
Kaszárnyaclub
Igazából már a címet sem érteni. Miből derül ki, hogy ez az épület egy kaszárnya részlete? És miből derül ki, hogy a sörösüveget dédelgető, strandpapucsos fiatalember ennek a kaszárnyának a „rabja”. És tessék mondani mitől klub? Amúgy semmi gondom a képpel, mint írtam sem a technikáján, sem a kompozícióján és a feszes vágásán sem lehet fogást találni, csak a téma kevés – nekem – ahhoz, hogy közszemlére kerüljön, hacsak nem azért, hogy – mint jelen esetben is – véleményezni lehessen.
Számomra eleve kiábrándító bárkit bármilyen kulináris élvezet közben ábrázolni, fiatalembereket alkohol közelben pedig különösen. Nem valamiféle vaskalaposság ez, magam sem vetem meg a mámort, csak igyekszem úgy megélni, hogy magamra, illetve baráti, vagy családi körre maradjon az egész, és lehetőleg képre se kerüljön. Elég nap, mint nap (az éjszakákról nem is beszélve) szembesülni azzal a ténnyel szembesülni, hogy az utánunk jövő generáció milyen sok mindenben igyekszik mielőbb felnőttnek látszódni. Ez azonban jobbára nem a felelősség teljességben nyilatkozik meg elsősorban. És ennek nemcsak a hangos éjszakák, hanem például az utak mellett szaporodó emlékkoszorúk is a bizonyítékai. Ha ez ellen beszélne ez a kép, jó lehetne, de itt valamiféle érthetetlen derűvel kéne szembesülnöm, csak valahogy nekem nem sikerül…
Pausa
Vagyis, szünet, talán reggeli-, ebéd- vagy vacsoraszünet? Ez nem igazán derül ki, bár nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az lenne, hogy mi közben szünetelnek a képen szereplő urak? Mert a kép nem erről tudósít. Lehetnek akár útkaparók, de pornófilm-készítők, -szereplők, hogy két végletet említsek. Mert az, hogy szünetben vannak éppen, nagyon érdektelen. Az is, hogy eközben esznek-isznak. Gondolom, munka nem lehet, hiszen aközben nem szokás sört inni. Vagy rosszul gondolom?
Szóval, megint egy olyan kép, ami ugyan jól van – többé, kevésbé – tálalva, csak éppen nem szól semmi olyanról, ami a képen láthatókon és azok szűk ismeretségi körén túl bárkit is érdekelni tudna. Arról „tudósít”, hogy valakik éppen esznek és isznak valahol. Az, hogy mi közben teszik ezt, semmi sem utal rá. És mivel a kép tartalma semmitmondó, rögtön zavaróvá is válik a kép jobb oldala. Nemcsak a kiégett ablak, hanem a félig belógó bőségkosár miatt is. Egy jobb nézőpontból eltűnhetett volna valamelyik fej mögött a mikrósütő és az ablak is. Az előteret pedig teljes valójában tölthetné ki a gyümölcsöstál és annak tartalma.
Szöveg: Vajda János
honlap
