A cím nélküli kép olyan, mint a név nélküli gyerek…
A jó fotós az exponálás pillanatában érzi, hogy belelőtt a képbe. Az ilyen az, amit aztán bemutatásra is szán, és nem csak szűk családi/baráti körben. Ám abban a pillanatban, amikor kilépünk ebből a körből nevesíteni kell a gyereket. Az a kényelmesek (nevezzük őket így az egyszerűség kedvéért!) elég kiábrándító véleménye, mi szerint: a jó kép önmagáért beszél.
Ez az esetek igen kis hányadában igaz megállapítás. Elfogadott, nagy múltú művészek meg szokták engedni maguknak egy-egy valóban zseniális mű kapcsán, hogy a Cím nélkül jelzést biggyesszék alkotásuk alá. És ez bármilyen furcsán is hangzik, ilyenkor címmé avanzsál. Amikor azonban azzal az esettel állunk szemben, hogy a cím nélkül titulus valóban azt jelenti, hogy a képnek nincs címe, azzal szembesülünk, hogy maga szerző sincs tudatában a saját képe mögött meghúzódó gondolatisággal. Pedig egy fotó éppen ettől válik képpé.
Ez sokszor megfogalmazódik a kép megszületése előtt, de az se nagy baj, ha már a fotót nézegetve alakul ki bennünk valamiféle érzés, vagy gondolat, ami egy-két frappáns szóba bele tudja sűríteni az egész tartalmat. Abból kell kiindulni, hogy egy fotót szemlélve bele próbálunk látni a szerző lelkébe, hiszen azzal, hogy elénk teszi a képet, a lelkét nyitja meg előttünk.
Igaz, hogy először a képet nézzük, ott keressük azt a lényeget, amit elénk tártak. Aztán csak letéved a szemünk a kép alá, a címére. Ha az ott megjelent üzenet megegyezik a saját érzéseinkkel, nyugtázzuk a lelki hasonlóságot. Ha eltérőek a megérzések, keressük ennek az okát, s ha bár nem fogadjuk el, vagy nem tesszük magunkévá ezeket, attól még megérthetünk valamit egy másik emberről.
A cím az az eszköze a képnek, amin keresztül járhatóvá válnak a lelkek közötti átjárók. A cím nélküli kép olyan, mint a név nélküli gyerek…
Átrium
Tulajdonképpen ez sem igazi cím, elég ránézni a képre és látjuk, hogy hol vagyunk. Nem a földrajzi helyet értem ezalatt, hanem magát az építészeti fogalmat. És ebből a szempontból lényegtelen, hogy a világ melyik táján vagyunk. Itt a helyszín, és annak atmoszférája a lényeg. Egy modern világ, az új évezred, egy új jövő felett állunk, és kissé szédelegve nézünk elébe, miként a tériszonyban szenvedők a képen lévő mélységbe a valóságban.
Nagyon jó kép lehetőségével állunk szemben. A nézőpont és az ötlet is remek. Jó a szimetrikus kompozíció. Megfelel az építészet kimértségéhez. Hibaként az alsó ívek hiányát lehet felróni, és nem csak az alsó szintjét értem ezalatt, hanem annyit felfelé még, amennyi csak belefért volna. Még jobb nézőponttal, vagy esetleg nagyobb látószögű objektívvel a spirál vonalban kiépített kilépőkre jobban rá lehetett volna helyezni a hangsúlyt, ezzel megtörve az egész monstrum monotonítását, hisz a tervező elképzelése is ez lehetett. Ha volt idő, várni kellett volna valakit itt a felső folyosók valamelyikén, azzal az életet csempészhette volna bele a szerző a képbe, az ebben a forgatagban látszólag elvesző, ám valójában magát otthon érző embert. És még valami, nem azért mert a fekete-fehér képek odaadó híve vagyok, hanem mert a kép és a téma is kiabál a színtelenségért. Az egész sokkal lényegre törőbb lehetne egy kiforrott technikájú fekete-fehér megfogalmazásban.
Cím nélkül
Egy korrekt technikájú, remekül meglátott és megszerkesztett képet szemlélhetünk. Ezernyi belső kis világgal, sok-sok ellentmondással. Fény és sötétség, szín és színtelenség, nyitottság és zártság, mozgás és mozdulatlanság. A hivatali világ kimértségébe, beskatulyázott valóságába az ott dolgozó ember által odacsempészett, rendszertelen élet a szabadon burjánzó növények képében. Minden a megfelelő helyen és arányban. Nagyon sokáig el lehet nézegetni és merengeni. Olyan jó lenne tudni, hogy mi inspirálta a szerzőt. Ezért lehet nagyon hiányolni egy jó címet.
Vajda János
