Mert csak úgy lehet. Hiszen embertársaink a mindennapok megélése során különféle érzéseket váltanak ki belőlünk. Ezek meg így-úgy hatnak ránk. Az erre érzékeny fotós pedig igyekszik is ezeket az érzéseit képbe formálni. A dolognak viszont ezer buktatója vagyon. Olyan ez, mint a szerelmesvers. Ki ne írt volna??? De csak akkor lehet egy ilyen költemény egyetemes értékű, ha a személyes érzések is egyetemessé tudnak válni benne. Ehhez meg nem csak a megfelelő készséggel kell rendelkezni, de a versírás szabályaival is tisztában kell lenni. Persze ez nem előírás, de akkor jobb, ha csak az olvassa a „művet”, akinek céloztuk. Neki biztos tetszeni fog, hiszen a szerelem lila ködén keresztül a legnyakatekertebb rímek is lélek gyönyörködtetőek tudnak lenni. Ez érvényes az emberábrázolásra is a fotográfiában. Ha a személyes kötődés átleng a képen, akkor megmarad az emlékkép szintjén, aminek nem szabadna a családi fotóalbumon kívül nagyobb publicitást kapnia. A górcső alá vett két kép erre két ellentétes példa.
Nyár reggel
A képnek van két erénye. Az egyik a remek felvételitechnika, a szép fényhasználat. A másik az igazán megnyerő arcú modell. Ki ne szeretne egy ilyen vonzó, ifjú hölgy mellett kijózanodni egy viharos éjszaka mámorából? És ez ott is van az arcon és a szemek csillogásában. De kérem, ez a kicsit hunyorgó, újra a gyönyörök világába visszacsalogató tekintet csak a fotózó fiatalembernek szól. Ehhez nekünk semmi közünk. Miért kell ezt így nekünk bemutatni? Csak egy kis trükk, a hölgy elfordítja a fejét az ablak felé, csak a profilját mutatva felénk, és az egész kép máris egyetemes jelentésűvé válik – ugyanazzal a tartalommal – a minden finomsága ellenére nagyon is profán jellegűből.
Még azt érdemes a fotósnak megtanulnia, hogy a takarót nem szabad így benne hagynia a képben. Félreértés ne essék, nem vagyunk a hölgy kebleire (a képen) kíváncsiak, de alul az a világos folt nagyon lehúzza a szemet. Zavar az is, hogy a szép hajzuhatagnak a végső ívét megtöri. Semmi nem látszódna a hölgy intimszféráiból, ha a lepedő, vagy takaró le lett volna húzva épp csak annyira, hogy kikerüljön a kamera látószögéből és egy sokkal harmonikusabb kompozícióval állhatnánk szemben.
Pajtik
A címtől kiver a víz. Pajtik? A becézetlen pajtásoktól is kiverne, de így tocsogok benne. Kérem szépen, hát úttörőkorú pajtásokkal állunk szemben? Ugyan! Haverok, cimborák, cimbik, bármi, csak ne ez!!! (Még ha nő is volt a képelkövető, akkor se!) Ennyit a negatívumokról.
A kép amúgy nagyon jó, némi technikai bibitől eltekintve. Az ég erős bepixeledésére gondolok. Érezni az alapos utólagos sötétítést, amit a felület azonban nem bírt el. Kifinomultabb utómunkával ez orvosolható. És érdemes is, mert az emlékképnek azzal a példájával állunk szemben, ami ezen a szinten jóval túl tud lépni az emberábrázolás egyetemes értékei felé. Nem a sötét napszemüvegek teszik az alakokat személytelenné, hanem az egész ábrázolásmód. Beletekintenek a kamerába, még sem látjuk őket, ezért teljesen ránk van bízva a személyiségük megítélése. A fotóstárs arcán ott a dac, a hóhér akasztásának a faramucisága, míg a másik arcon a feszengés ellenére is a vidám érdeklődés. Nem lehet eldönteni, hogy a társaság harmadik tagja készítette-e a képet, vagy egy arra vetődő idegen, akit megfogott a képi látvány és annak hangulata. Ettől jó a kép, és attól, hogy benne van a fiatalos szabadságérzet. Ha beállított képről van szó, azaz tényleg a csapat harmadik tagja készítette a képet, akkor érdemes figyelni arra, hogy a másik kerékpár is rajta legyen a képen. Így töprenghetünk azon, vajon hogyan fér el ez a – vélhetően termetes – két fiatalember azon az egy biciklin?
Szöveg: Vajda János
honlap